A Meiji korszak naptárreformja óta minden évben február 11-én emlékeznek meg Japánban a nemzet születésére és a császári ház megalapítására. Ezen az ünnepen, a krizantém trón mai uralkodója és a Felkelő Nap legendáiban élt első császár közötti folytonos szál kerül előtérbe: a második legrégebbről fennmaradt japán történelmi leírás, a Nihon Shoki szerint ez az a nap, amikor időszámításunk előtt 660 évvel Jinmu császár megkezdte uralkodását.Habár a japán nép és az uralkodó család születésének története a tudomány mai állása szerint csak mese és az első 14 császár létezése történelmileg nem bizonyítható, a tradíció elég erős ahhoz, hogy Jinmu tenno, a Yamato-dinasztia alapítójának tiszteletére tartott megemlékezés a modern korban is kiemelkedő esemény, nemzeti ünnep legyen.

Az ősies hangzás ellenére maga az ünnep nem rendelkezik a történelemben messze nyúló múlttal, hiszen a Nemzetalapítás Napja (eleinte a Császár Napja néven) csak 1872 óta lett kitüntetett nap. De amíg a legtöbb ország nemzeti ünnepe egy pontosan ismert eseményhez kapcsolódik, addig ez Japánban egy máig homályos, felderítetlen történethez kötődik. Sőt! A szigetország lakói közül többen nem is tudják, pontosan honnan jött ez a nap, hogyan esett a választás február 11-re?

A választ a második legrégibb történelmi szöveggyűjtemény, a Japán Krónikái (日本書紀 - Nihon Shoki) adja meg. Ez a 720-ban befejezett könyv alapos és részletes leírásokat tartalmaz az ősi Japán históriájáról, a nemzet útjáról és az uralkodók történeteiről. A benne foglaltak alapján ismerhetjük a legendát, miszerint Amaterasunak a mennyei fény istennőjének (天照大神 - Amaterasu-ōmikami) egyik közvetlen leszármazottja, Jinmu, ezen a napon lépet trónra és lett a Felkelő Nap országának első császára. Február 11. tehát a dinasztia indító uralkodó és a japán nemzet létrejöttét és talpon maradását biztosító leszármazottai előtti tisztelgés napja, mely a hagyomány szerint több mint 2600 évvel ezelőttre nyúlik vissza.

Az ünnep tehát a Meiji Restauráció elején született, mint a Birodalom Napja (紀元節 - Kigensetsu) és a második világháború végéig így is létezett. Az elvesztett második világháború után azonban az Egyesült Államok által diktált békeegyezmény lemondatta az uralkodót isteni mivoltáról, így abban a formában az ünnep is értelmét vesztette. A modern japán alkotmány, az új politikai rendszer és a függetlenség megerősödése után a gyökereihez és tradícióihoz erősen ragaszkodó, identitását kereső nép vezetői között ismét napirendre került egy nemzeti ünnep bevezetése. A korábbi Kigensetsu emléknap mondanivalójának átalakításával a japán parlament 1966-os határozathozatalát követően végül létrejött a Nemzetalapítás Napja (建国記念の日, kenkoku kinen no hi).

Nemzetvezetőből szimbólum

Az első japán államszervezet, a kínai krónikákban Wa-országként említett Yamatai koku létrejötte fontos lépést jelentett a nemzeté válás útján. Bárki is volt a valódi vezetője ennek az államnak, a több törzset magába foglaló egységes irányítással elindította egy különleges és a világtörténelmet is befolyásoló ország fokozatos felemelkedését. Az ezt követő évszázadok során a szigetország teljes területe feletti ellenőrzésért folytatott harcok megnövelték a katonai vezetők, hadvezérek hatalmát, a császár szerepe pedig egyre inkább visszaszorult.

Az 1192-ben bekövetkezett tényleges hatalomváltás az akkori katonai diktátort juttatta az államigazgatás élére, a Japán Birodalom vezetője a sógun lett, a császár és az arisztokrácia pedig azt követően már csak szimbolikus szerepet kapott. A Kamakura-, az Ashikaga- és a Tokugawa Sógunátusok vezetői 675 éven át háttérben tartották a krizantém trón uralkodóit. A hatalmat a harcosok jelképezték, akik háborúban és békében is élet-halál urai voltak. A Yamato törzs uralma és a császárság bevezetése után is több száz év telt el anélkül, hogy a nemzetet alapító nemesek létezése bármiféle jelentőséggel bírt volna a hétköznapi emberek számára.

A nép tehetetlen volt a japán társadalom fölé- és alárendeltségi rendszeréből adódó igazságtalanságokkal szemben. A földművesek és a kereskedők hiába tették ki a teljes népesség közel 90 százalékát, a feudalizmus korának urai a hadurak és a sógunátus ideje alatt felemelkedett szamurájok voltak. Egészen a 19. század második feléig nem mutatkozott a harcosok és nemesek osztályánál erősebb hatalom Japánban.

Vissza a császári hatalomba

1853 júliusában azonban mindez megváltozott. Matthew Calbraith Perry admirális irányításával négy hatalmas hajó jelent meg a japán partoknál és belépést követelt a külvilágtól addig elszigetelt ország kikötőibe. A Tokugawa sógunátus visszautasította az amerikaiakat, de a fém borítású, magából sűrű füstöt eregető gőzhajók látványa mind az egyszerű embereket, mind az addig félelmet nem ismerő szamurájokat megrettentette. A vezetés meglepettségét mi sem mutatta jobban, mint hogy a bakufu az azt megelőző 250 év során először megbeszéléseket kezdeményezett a császári udvarral. Az akkori uralkodó, Kōmei, nem látott esélyt egy esetleges háború megnyerésére, ezért azt javasolta, hogy kössenek kereskedelmi egyezséget az Egyesült Államokkal.

Nyolc hónappal később Perry visszatért. Ezúttal még több gőzhajóval érkezett, hogy országa technikai fölényét és erejét demonstrálva nyitásra bírja a japán vezetést. A sógun - egyetértésben az uralkodó elgondolásával - végül beleegyezett, hogy az amerikaiak partra szálljanak és hivatalos kapcsolatokat létesítsenek Japánnal. A két nemzet között létrejött egyezmény azonban meglehetősen egyoldalúra sikeredett: Shimoda és Hakodate kikötőjét megnyitották az USA hajói előtt és engedélyezték, hogy nyersanyagokat vásároljanak tőlük. Néhány év alatt az USA befolyása akkorára növekedett Japánban, hogy jelenlétük már komoly félelmet keltett a társadalom magasabb osztályaiban is, hiszen láthatóvá vált, hogy a korábban legyőzhetetlennek tartott hadurak is tehetetlenül nézik a külföldiek térnyerését a szigetországban.

Az 1860-as években emiatt egyre több szamuráj kritizálta a sógunátus rendszerét és megjelentek az első "forradalmi elemek": harcosok és kereskedők alkotta csoportok, melyek a bakufu megszüntetését és a császári uralom visszaállítását követelték. A sógun hatalmát tehát a külföldiek mellett már belső ellenfelek is gyengíteni kezdték. A "lázadók" eleinte a külföldiek ellen is mozgalmat szerveztek, de később ezek új irányt vettek, melyben a nemzetközi kapcsolatokat és a külföldi vívmányokat Japán modernizációjáért akarták felhasználni.

A mozgalmak 1865-re olyannyira felerősödtek, hogy együtt már jelentős katonai erőt tudtak kiállítani. 1 évvel később az ország déli területein Sakamoto Ryōma erőfeszítéseinek köszönhetően létrejött a Satsuma-Chōshū Szövetség, mely két gazdaságilag erős tartomány katonai együttműködését jelentette. A Satchō Szövetség felsorakozott Kōmei Császár mögé és több alkalommal is fegyveres konfliktusba került a Tokugawák támogatóinak seregeivel. A nyugat-európai hatalmakkal kötött kereskedelmi egyezségeknek köszönhetően mindkét tartomány jól felszerelt, modern hadsereget tudott kiállítani, így a sógunhoz hű harcosok nagyobb létszáma ellenére is győzedelmeskedni tudtak a csatatéren.

1866 közepén váratlanul elhunyt Tokugawa Iemochi, a Tokugawa-ház feje, majd a következő év januárjában Kōmei Császár is jobb létre szenderült. A szemben álló felek irányítását két egyaránt a húszas évei második felében járó fiatal vette át. Tokugawa Yoshinobu mint újdonsült sógun megpróbálta újjászervezni az államigazgatást: elgondolása szerint Meiji Császár szerepével, de a vezetői posztokat a bakufu irányítása alatt tartva együttesen irányították volna az országot. Hadászati hátrányát francia támogatással kívánta ledolgozni, mely részben sikerült is, de a Tosa tartománnyal kiegészült Satsuma-Chōshū Szövetség addigra már gazdaságilag és katonailag is komoly erőfölényre tett szert vele szemben. A nagyobb összecsapástól tartva a sógunhoz korábban hű hadurak közül többen is az ifjú Tokugawa távozását és a Császári hatalom visszaállítását követelték.

Tosa vezetőinek közvetítésével 1867 végére láthatóvá vált egy mindkét fél által elfogadható diplomáciai út: a sógun lemondott és minden ráruházott hatalmat átadott a krizantém trón jogos uralkodójának, de a Meiji Császár tanácsadói posztjait magának és a hozzá hű daimyōknak kérte. A megállapodást megkötötték és 1868 január 4-én a japán császár hivatalosan is visszakapta uralkodói szerepét és a sógunok kora véget ért.